Örök
Torinó
Digóműhely
az Átjáróban – Kapusi Krisztián rovata
Ginzburg, Natalia: Családi szótár.
2025. Park Könyvkiadó, Budapest. Fordította: Todero Anna.
Türelmetlen típusú vagyok, teljesebb és jobb lehetett volna a Torinó mortále, ha bírom kivárni Ginzburg önéletrajzi regényének magyar megjelenését. Csodálattal érdekel a kézirat fogalmazásakor több helybéli fazon – Leone Ginzburg mártírhalála, az írógépes Olivetti, könyvkiadó Einaudi –, de akkor még nincs elegendő információm ahhoz, hogy sorsukat magabiztosan integráljam a saját történeteimbe. Ginzburg nevét meg néhány felületes hasonlóságot használok az Ott lenni című fejezet fiktív betétéhez, Cesare Pavese öngyilkosságát a Halál Torinóban döbbenetes példáihoz, Einaudi és Ginzburg közös kiadói munkáját éppen csak említem a Torinó kronológia összeállításban.
Özvegye, Natalia Ginzburg családjáról bezzeg alig tudok akkor még bármit is, de most itt van végre ez a fantasztikus könyv! Főszereplője leginkább a szerző apja, Giuseppe Levi biológus, a Torinói Egyetem neuroanatómia professzora (Natalia Ginzburg nem leánykori, hanem a meggyilkolt férje vezetéknevével válik világhírű íróvá). Levi papa összes gyereke sikeres tudós vagy művész, stabil egzisztencia, de mindannyian gyűlölik Mussolini rendszerét és bebörtönözve, kitelepítve alaposan megszenvedik a fasizmus évtizedeit. Asszimilált olasz zsidó família afféle karakterekkel, mintha ötvöznénk Fellini és Woody Allen szereplőit.
Levi professzor
állandóan bagózik, a többi dohányost viszont fúriaként cseszteti. Alberto nevű
fiára pikkel leginkább, a gyerek imád focizni, apja szerint az alpesi túra és a
sí valódi sport, ellenben a labdajátékok csakis az utcakölyköknek valók. A
felnőtt Alberto persze kiváló orvos, egyetemi éveiben előfordul, hogy apja ott
találja őt az előadóteremben helyet foglaló hallgatók soraiban, nem mondhatni,
hogy örömmel. Az idősebb Levi gyakorta vetít előadását prezentálva, efféle alkalommal
„hirtelen meglátott a sötétben egy égő
cigarettát.
–
Ki
cigarettázik? – ordította. – Ki az az ebadta, aki rágyújtott?
–
Én
vagyok az, apa – felelte a jól ismert, könnyed hang; és mindenki nevetett”.
A
sok unoka közül Alberto kisfiát bunkó, subernyák arcúnak látják nagyszülei és
úgy emlegetik az ártatlan picikét: a vasutas. E maliciózus – mondjuk úgy –
humor ellenére szorult helyzetekben derekasan kiállnak egymásért a családtagok,
Levi nagymama őszintén kérdi: „Minek a
gyerek, ha nem kényeztetheti az ember?”
Kérlelhetetlen
kritikai hajlam és vaskos humor jellemzi a rokonságot. Képesek vitatkozni
olyasmin, hogy két ismerős család közül melyik tagjai a csúnyábbak! A fasizmus
áldozata lett vő, Leone Ginzburg intellektusára végképp nincs panasz, róla az
öregek így morfondíroznak:
„–De – mondta apám – nagyon csúnya.
Tudjuk, hogy a zsidók mind csúnyák.
–
Hát
te? – vágott vissza anyám. – Te talán nem vagy zsidó?
–
Dehogynem,
és csúnya is vagyok – vágta rá apám”.
Giuseppe Levi pár napos
gondolkodás után tompítja a merész önkritikát, mondván, Ginzburg
spanyol-mediterrán eredetű szefárd zsidó, azért annyira csúnya, a Levi
dinasztia ellenben askenázi, vagyis német-szláv területről származik, azok
pedig kevésbé rondák…
Bírom a csípős humorizálást, időnként sajnos be kellene látnom, hogy a mi kultúránkban az ilyesmi nem feltétlenül népszerű. Elbliccelt esküvő után pár héttel találkozom a kvázi ifjú párral, sablonos lenne csak úgy magyarázkodni meg formálisan örvendezni, kérdem hát tőlük, hogy elváltak-e már? Neeem, válaszolják szemrehányó hanglejtéssel. Akkor gratulálok, no, ez is meg van végre! Illetlen még akkor is, ha a bizalom és a rokonszenv részeként értékelem kifinomult humorú embereknek azokat, akikkel szemben hasonlókat engedélyezek magamnak. Bocsánat.
Natalia Ginzburg és a
Levi família ismétlem, alaposan elszenvedik a fajüldözést és a fasizmust.
Szeretteiket gyilkolja a diktatúra, pár évvel később mégis képesek humorizálni
a Mussolini érával, ilyesmiket mondva, hogy „unalmas
város ez a Torinó! (…) Régen legalább letartóztattak minket! (…) Milyen jó volt
az internálásban, Rocca di Mezzóban! (…) Én nem voltam lusta, síztem, sízni jártam
a gyerekekkel! Reggel korán keltem, befűtöttem. Soha nem fájt a fejem. Most
megint mindig fáradt vagyok”.
Az efféle kifinomult neurotikus, autonóm és tehetséges városi társadalommal rendszerint nehezen bírnak a diktatúrák, nem könnyű zsarolással rettegésben tartani melankolikus embereket. Hálás vagyok, hogy olvashatom Natalia Ginzburg könyvét Todero Anna bravúros fordításának köszönhetőn.
Nem fogok újabb Torinó
kötetet írni, ha mégis ismét ott lehetnék, élvezettel lokalizálnám a Levi
család helyszíneit (Pastrengo, Saluzzo, Pozzo Strada, Umberto, Governolo,
Pallamaglio utóbb Morgani utca), próbálnám azonosítani az üzleteket és
létesítményeket (Einaudi könyvkiadó, Platti kávéház, Parisini és Maria Cristina
divatáru stb.). Nem valószínű, bár semmi sem biztos…
Ginzburg,
Natalia: Családi szótár. 2025. Park Könyvkiadó, Budapest. Fordította: Todero
Anna.
-.jpg)
19331571-1-05
